A hála titka, bármi történjen is

A nehézségek közepette kell elkezdeni a hálát…

Előfordult már, hogy valami rendkívüli dolgot tettél valakiért, és nem kaptál köszönetet? Vagy lehet, hogy egy évvel később kaptál köszönőlevelet, vagy egy odavetett megjegyzést: „Ó, mellesleg, csak meg akartam köszönni, amit értem tettél tavaly.”

Kicsit őszintétlennek, vagy legalábbis kissé elvontnak tűnhet. Elgondolkodtathat, hogy mennyire képes a másik ember a jelenben élni. Mert a: a jelenben kell hálásnak lennünk.

Azt mondják, utólag minden világos, de akkor is hálásnak kell lennünk, ha nem látjuk a teljes képet.

A tavalyi év enyhén szólva is nehéz év volt sokunk számára. Most, hogy van némi perspektívánk az elmúlt 12 hónap eseményeihez, talán meglátjuk azt a jót megpróbáltatásainkban és a zűrzavarunkban, és csak most vagyunk néha hálásak ezekért a dolgokért.

De a tavalyi év nehézségei közepette kellett volna kezdenünk hálát érezni.

De küzdünk a hála érzéséért, amikor körülményeink nehezek. Könnyű azt sorolni, ami rossz az életünkben, és arról, mit gondolunk, hogy kellene a dolgoknak történniük. Egyre szűkülő körré válik, ami önmagát ismétli. Még az is előfordulhat, hogy becsapjuk magunkat, ha azt gondoljuk, hogy olyan erősek és egyediek vagyunk a sok átélt szenvedés miatt.

De igaz az, hogy az önmagára koncentráló szív összehúzódik, kiszárad és megkeményedik, mint a héjában megfonnyadt dió, és semmi sem tud átjutni keménységén… Akkor, amikor hálát adunk anyagi javainkért, családunkért és barátainkért, örülnünk kellene még nehézségeinknek és puszta létezésünknek is.

Ennek egy gyönyörű, de egyszerű példáját szemlélteti egy néhány évvel ezelőtti páciensünk … Marie középkorú volt, de rákja miatt ágyban feküdt. Kemény életet élt, többek között drogokat árult és fogyasztott. Ennek eredményeként szinte semmilyen kapcsolata nem volt lányával, amikor az már felnőtt. Mariet lánya mégis minden nap meglátogatta, amikor csak tehette. Egy nap hallottam, ahogy ketten nevetnek és beszélgetnek. Nem a közös emlékeken nevettek, mint sok betegünk a családjával, mert nem volt megosztható szép emlékük.

Később, amikor a lányával beszélgettem, megjegyeztem, milyen boldognak tűntek együtt a múltjuk ellenére, ami miatt egy szemernyi keserűség sem volt benne. Azt mondta: „Annyira hálás vagyok, hogy tudunk még együtt tölteni időt vele. Beszélgethetek vele a fiamról, a mostani életemről.” 

Forrás: aleteia.org