Az én depresszióm önző – és a tied is az lehet

Amikor felhagytam azzal, hogy depressziómat saját magam szerves részének tekintsem – mint egy jellemvonást –, új módszert találtam leküzdésére.

Négy évvel ezelőtt egy halálközeli élmény után mentális egészségügyi válságtól szenvedtem. Pánikrohamokkal kezdődött – olyan erősekkel, hogy azt hittem, meghalok –, amelyek szinte állandóak voltak hónapokig. Amint a pánik akut szakasza alábbhagyott, felváltotta a disszociációval párosuló súlyos csüggedtség. Nem éreztem magam igazinak. Nem éreztem úgy, mintha fény lenne az alagút végén – az alagút nem volt alagút, nem voltak falak, nem volt út. Olyan hatalmas űr volt, hogy nem tudtam feltérképezni a körvonalait, nem tudtam megtalálni a helyemet benne, és még kevésbé láttam fényt a végén.

Azt mondták nekem, hogy ez a depresszió

Ezt a felfedezést követően azt tettem, amit oly sokan tesznek, amikor elvesztek – terápiára jártam. Jártam pszichiáternél. Mint 42 millió amerikai, én is antidepresszánsokat szedtem. Eleinte segítettek. A pánikot elnyomta, az üresség, ami még mindig körülöttem volt, legalább egy kicsit kevésbé volt félelmetes. Nem tudtam, merre tartok, de a gyógyszerek segítségével kevésbé is érdekelt.

Ennek ellenére a depresszió tünetei továbbra is fennálltak. Már nem estem pánikba minden pillanatban, de úgy éreztem, mintha az élet fölött lebegnék, nem tapasztalom azt meg. Kevesebb volt a szorongás, de semmi öröm, sem az izgalom hajmeresztő pillanatai. Feltettem magamnak minden klisés kérdést: Mi értelme van ennek? A világ annyira rossz, hogyan tudnék bármit is tenni? A fájdalmam központi szerepet játszott minden döntésemben, minden interakciómban.

A terápia, a Freud-ihletésű pszichodinamikus pszichoanalízis kifejezetten lassú volt. Hetente kétszer csalódottan jöttem el, hogy milyen csekély előrelépést értem el. Egy ezüstgolyót akartam, egy gyors megoldást. De lassan megtanultam, hogy nem így lesz. Barátaim, az Instagram infografika és a pszichiáter azt mondták nekem, hogy a depresszió ugyanolyan betegség, mint bármely más – hasonló a cukorbetegséghez vagy a rákhoz. Azt mondták, hogy egyszerűen meg kell tanulnom együtt élni vele – hogy az ezüstgolyó nem létezik.

A következő négy év során arra jutottam, hogy ez nem igaz. Persze nem volt gyors megoldás, de volt még lehetőség a tablettákon túl is. Volt mód arra, hogy megvilágítsam az űrt, meglássam a falait, megvilágítsak egy utat és végül megtaláljam a kiutat. Felhagytam azzal, hogy a depressziómat önmagam velejáró részének tekintsem – egy jellemvonásnak –, ehelyett egy olyan küzdelemnek tekintettem, amely felett hatalmam van. És hamarosan rájöttem, hogy ez az önrendelkezési érzés a kulcs.

Amikor elkezdtem magamat depresszióm okozójának tekinteni, nem pedig (kizárólag) áldozatának, inkább éreztem, hogy birtokolhatom. És minél jobban uralkodtam felette, annál inkább láttam, hogy depresszióm önző, talán nárcisztikus, de legalábbis nem segítség a világ számára. Mentális állapotom ilyen módon történő újrakeretezése segített meglátnom, hogy megtörhetem a körforgást, túlléphetek az űrön, és új jövő felé haladhatok.

Habozunk olyan szavakat használni, mint „felelősség” vagy „hibáztatás”, amikor depresszióról beszélünk. Annyira sigmatizált a mentális egészség, hogy a depresszió vagy bármilyen rendellenesség diagnózisa gyakran feloldásnak tűnik. Bűntudatunk enyhül, ha azt mondják nekünk, hogy DSM diagnózisunk nem a mi hibánk, hanem egyszerűen egy kémiai egyensúlyhiány eredménye. És bár ennek a logikának a vonzereje tagadhatatlan, megfoszt tőlünk az önrendelkezéstől is; nem tudjuk megváltoztatni. És így, amennyire értettem ezt a logikát, csapdába esettnek, reménytelennek éreztem magam, hogy megjavulhatok.

A pszichoanalízis és a sok hónapos önreflexió és -feltárás (őszintén szólva gyakran hallucinogének használatával) során kezdtem megérteni, hogy depresszióm célt szolgál. A terapeutám tipikusan nyers, freudi módon megkérdezte, félek-e az orgazmustól. Nemcsak szó szerint értette (bár a freudiaknál minden elkerülhetetlenül visszavezet a szexhez), hanem az örömtől, ujjongástól és a gondtalan kifejezésmódtól való félelmem metaforájaként is. Miután túljutottam a kezdeti sértődésen, elkezdtek megvilágosodni az üresség egyes részei, világos kis fények támadtak az ösvényen, amit olyan sokáig nem láttam meg.

Ez kinyilatkoztatás volt, a legnagyobb, amit valaha is kaptam a terápia során: Igen, féltem ezektől a dolgoktól. Furcsán nőttem fel, öntudatlanul is belsővé tettem, hogy érzéseim teljes kifejezése megrovással, a barátság megvonásával, kinevetéssel és gúnyolással fogadható. A halálközeli élménytől még jobban befelé fordultam – attól tartottam, hogy bármilyen kockázat, amit vállalok, valami szörnyűséghez vezethet. És még a családtörténetem is – a nagyszüleim voltak az egyedüli túlélők családjukban a holokauszt után és gyermekeikre nehezedő terhet hagytak örökül – ami arra késztetett, hogy féljek, amikor szabadnak éreztem magam. Az agyam mindig azt mondta, hogy „vigyázat, vigyázz”.

Hónapokig tartó terápia után rájöttem, hogy depresszióm nem egyszerűen kémiai egyensúlyhiány volt, hanem valami, amivel védekeztem; ha szomorú voltam, biztonságban voltam. Ha disszociáltam, nem bánthattak, mert nem én voltam. Amint rájöttem erre, megértettem, hogy depressziómból az egyetlen kiút az lenne, ha szembeszállok mindazzal, ami megijesztett, és kis lépésekben bebizonyítom magamnak, hogy tudok örülni, hogy az izgalom nem vezet sérüléshez vagy halálhoz. És minél inkább öncélúnak láttam depressziómat, annál inkább úgy láttam, mint egyfajta fóliát azon az életen, amit élni akartam, egy szinte nárcisztikus törekvésnek. Egy ideig szükségem volt rá, de egy bizonyos ponton át kellett cserélnem új paradigmára.

Alex Colston, egy pszichoanalitikus kutató rámutat, hogy Freud számára a nárcizmus nem feltétlenül az önzőségről szól, hanem arról, hogy önmagát a vágy fő tárgyának tekintse. Néha ez szükséges, az élet szokásos külső fókuszának megfordítása, hogy rájöjj, mi a fene történik benned.

„A depresszió kétélű, egyszerre borzasztó hely, az űr érzete, gyenge és nárcisztikus, és látszólag a bátorság hiányát is jelzi, hogy feladtad a vágyat, hogy létezz” – mondja Colston. „Másrészt van benne valami világosság is… rájössz, hogy vágyaid néha lehetetlenek, hogy az emberekhez való kötődésed néha lehetetlen, hogy nem tudod mindig megvalósítani a fantáziádat.”

Más szóval, Colston azt mondta, bármennyire is félelmetes a depresszió, ez az a hely, ahol feldolgozhatjuk veszteségünket, rájöhetünk, mi hiányzik nekünk, és végül továbbléphetünk.

A depressziómban, az ürességben találtam meg a leggeneratívabb válaszokat az életre. A  sablonos kérdésekre – „Mi értelme?” és így tovább – lehet végre válaszolni. A depresszióm nem volt véletlen, elölről kellett kezdeni, új utat keresni, miután az, amelyen jártam, összeomlott. Ilyen módon a depresszió megmentett.

A depresszióról úgy beszélni, mint átokról, segítőről, védelmezőről és bizonyos tekintetben kényszerről – mind egyszerre – ellentmondásos, mert annyira hozzászoktunk az agy pszichiátriai orvosi modelljének megértéséhez.. De gyökerei alapvetően a pszichoanalitikus elméletben vannak. Freud és a hozzá hasonlók azt hitték, hogy a neurózisok nem egyszerűen a világra adott válaszok, nem is kémiai egyensúlyhiányok, hanem olyan jelentéshelyekké válhatnak, amelyekhez újra és újra visszatérünk. És hogy ez az érzés, ez az állandó visszatérés a traumához az értelem keresése érdekében (amit a pszichoanalitikusok „ismétlési kényszernek” neveznek) szinte függőséggé válhat.

A depresszióm tartott a traumámban, egy olyan helyen, ahol lennem kellett, hogy rájöjjek a dolgokra. Ez vonzóvá tette; szükségesnek éreztem a depressziót. Bizonyos értelemben védelmet nyújtott. De nem maradhattam örökké azon a helyen. Valamikor előre kellett lépnem.

Természetesen nincs két egyforma depressziós ember. Ami számomra hasznos felismerés volt, lehet, hogy másnak nem. De minden depresszió megérdemli, hogy megkérdőjelezzék, falait, körvonalait és kifelé vezető útjait megvilágítsa kíváncsiságunk, és annak későbbi megértése, hogy a depresszió hogyan bánt és hogyan segít nekünk. E kérdezősködés nélkül, anélkül, hogy a depressziót változékonynak, végtelenül összetettnek, károsnak és egyben segítőnek értelmeznénk, megrekedünk, életünkként fogadjuk el az űrt.

Forrás: instyle.com